16. Rész: Szent család

~ Darlena " Darcy " Welson ~

Egész úton azon kattogtak a gondolataim hogy milyen módon tehetnék keresztbe Noahnak. Felbosszantott azzal hogy szentként akarta beállítani nekem az apámat miközben szart sem tud róla. Oh igen, nevelgeti őt meg a testvéreit egy ideje, de ez a lényegen nem változtat. Én vagyok a lánya és elhagyott. Tudtam jól hogy már nagyjából itt mindenki ismeri hogy milyen tudok lenni ha elborul az agyam, egy oldalamat viszont soha nem látták még. A sebezhetőt. Joel volt az egyetlen aki sírni látott és azok a könnyek őszinték is voltak. Most azonban be kell vetnem a színészi képességeimet. - Miért sírsz? - Noah rémülten fordul felém miközben leparkol a házunk előtti felhajtón. - Hihetőek a könnyek? - nézek a szemébe. - Tessék? - értetlenül kérdez vissza. - Mit nem értesz te idióta? - förmedek rá. - Normálisan beszélj, kérlek. - próbál nyugodt maradni de látom rajta hogy feszült. - Azt lesheted te faszfej. - idegesen pattanok ki a kocsiból és zokogást imitálva rohanok be a házba. Noah persze azonnal követ, de ideje sincs utolérni. - Hogy tehetted ezt? - fordulok vele szembe. Direkt hangosan beszélek hogy a házban tartózkodók is hallják. - Mit tettem? - Noah még mindig értetlenül néz rám. - Tudod te hogy mit tettél. - üvöltöm miközben a könnyeim megállíthatatlanul folynak végig az arcomon. Még magamat is meglepem ezzel a profi színjátékkal. - Nézd meg a ruhámat. Széttépted te vadállat. - beszélek tovább miközben gyors mozdulatokkal tépem szét magamon a ruhámat. - Megőrültél? Te tépted össze, most. - Noah zavartan figyeli hogy mit művelek. - Ne gyere a közelembe azok után amit tettél velem. Félek tőled. - megremeg a hangom. Annyira jó vagy Lena. Dicsérem magam gondolatban és végül Lauren siet be apámmal az oldalán. - Lena mi a baj? - Lauren aggódva ölel magához és ezúttal a szerepem kedvéért hagyom is hogy babusgasson. Hihetően kell játszanom az áldozatot. - Noah...meg...nem tudok róla beszélni. - zokogok fel. - Nem csináltam semmit. - Noah védekezően hátrál. - Nem úgy ismerem a fiamat mint aki bántana egy nőt. - néz rám Lauren gyanakvóan. Picsába! Ez így nem fog menni. Gyerünk Lena gondolkodj. - Nem...Noah nem tehet róla. Sokat ivott, Trina itatta le. Aztán oda jött hozzám és...nézd a ruhám is széttépte. Megerőszakolt. - hazudok mintha csak könyvből olvasnám. - Lauren döbbenten néz rám majd Noahra. - Igaz ez fiam? - Lauren hangjából kicseng a csalódottság. - Anya...én nem. - Noah azonnal tagadni kezd, az apám viszont dühösen ront neki. - Te utolsó aljas szemétláda. Nem gondoltam hogy te ilyen vagy. - Noaht a falhoz nyomva üvölti a szavakat. - John nem nyúltam a lányodhoz. Esküszöm. - Noah kétségbeesetten néz Johnra majd az anyjára és végül a tekintete megállapodik rajtam. - Miért csinálod ezt Lena? - suttogja. Állom a tekintetét, farkasszemet nézek vele. De tudom hogy fel kell adnom a játékot, mert apámat ismerve rendőrségi ügy lenne belőle és momentán semmi kedvem a cirkuszhoz. - Hát nem vicces? - nevetek fel. - Ez tök poén volt. - kacarászva lépek el Lauren mellől. Mind a hárman döbbenten néznek rám. Úgy mint egy őrültre szokás, talán tényleg megőrültem. - Mi a faszt néztek így? - dühösen teszem fel a kérdést. - Normális vagy te édes lányom? - apám ragadja meg a kezem és megrángat. Mintha így akarna észhez téríteni. - Eressz már el. - lököm el magamtól. - Mint mondtam ez csak vicc volt. - vonom meg a vállam. - Szerinted ez vicces volt? - Noah felém lép és én nem hátrálok. - Oh gyerünk Noah. Üss meg. Gyerünk! Alig várom hogy utána a sitten rohadj meg. - vágom a képébe. - Tudod mit? - lenézően mér végig. - Te annyit sem érsz. - a hangjában megvetést hallok, de nem érdekel. - Igazán? Hát te sem érsz valami sokat. - üvöltöm utána miközben ő elsétál. Gyerekes viselkedés részemről, én is tudom. De most ez esik jól. - Lauren állapotában, nem zaklathatja fel magát. - apám idegesen lép a feleségéhez és a kanapéhoz vezeti. Lauren leül és mélyeket lélegezve néz rám. - Nem így akartuk hogy megtudd. - bocsánatkérő a hangja. - Mit? Beteg vagy? - kérdezem, és furcsa érzés kerít hatalmába. Törődök Laurenel és félelem fog el hogy valami baja lehet. - Nem. Dehogy. - csóválja a fejét. - Kistestvéretek lesz. - mosolyodik el, bennem azonban azonnal robban a bomba. - Mi van? - kérdezek vissza, pedig elsőre is hallottam amit mondott. - Lauren babát vár. - szólal meg John, akit jelen pillanatban szívesen megfojtanék egy kanál vízben. - Ez kurva jó. Negyvenöt évesen terhes vagy? - pillantok kérdőn Laurenre aki csak bólint. - Nevetségesek vagytok. - nevetek fel gúnyosan. - Szánalmas az egész banda. Idiótákkal vagyok körülvéve. Áh Istenem, ölj meg. Vagy már most a pokolban vagyok? - őrjöngve rohanok a szobámba. Fel nem tudom fogni hogyan tudnék én ennek örülni. Az a gyerek nem a testvérem, és isten látja lelkem aki még egyszer azt meri állítani hogy az a kis pondró az én testvérem, annak kiverem az összes fogát. Nem sokat tudok a szobámban kuksolni. Szabadulni akarok a házból, ami inkább számít börtönnek már ami engem illet.

Egy gyors zuhany után az egyik kedvenc sárga ruhámat öltöm magamra. Mostanában imádok csinosan öltözni, valahogy magabiztosabbá tesz. Amint elkészültnek nyilvánítom magam indulok is, de a nappaliban a szent családba ütközök. - Mész valahová? - teszi fel a kérdést apám. - Nem úgy tűnik? - szólok vissza. - Lena! - emeli meg a hangját mire én csak a középső ujjamat mutatom fel neki válaszként. - Mikor fejezed már be ezt a viselkedést? - feláll és közelebb sétál. Nem dühös, sokkal inkább szomorúságot tükröz a tekintete, ami persze engem nem tud meghatni. - Soha. Amíg itt élek veled és a lúzer családoddal, addig ez van. Szereted, nem szereted nekem édes mindegy. Megszokod vagy elengedsz. Te döntesz apuci. Egy biztos. Ha egyszer kiszabadulok innen, ha egyszer végleg megszabadulok tőled soha nem jövök vissza. Nem érdekel a létezésed. Számomra rég halott vagy. Egy senki. Egy utolsó féreg. - szinte köpöm a szavakat az arcába. - Minden nap azt kívánom hogy anya helyett te legyél halott. El sem tudod képzelni azt a mérhetetlen gyűlöletet amit irántad érzek. - egyenesen a szemébe nézve beszélek. - És az a fattyú Lauren hasában...nem a testvérem. - teszem hozzá és ekkor érzem meg apám kezét az arcomon csattani. A szobában jelen van Lauren, Caleb, Noah és Sandy is, akiket ugyanúgy meglep apám tette mint ahogy engem. Egyik kezem a sajgó bőrömre simítom, de nem sírok. Nem adom meg neki azt az örömöt hogy sírni lásson. - Látod? - mosolyodok el gúnyosan. - És még csodálkozol hogy utállak? - kérdezem megvetően. - Túl messzire mentél Lena. Meg kell tanulnod hogy így nem viselkedhetsz. - apám magabiztosan áll előttem. - Nem John. Te mentél túl messzire. - Lauren szólal fel amivel meglep, majd könnyeit törölgetve kisétál a nappaliból a konyhába. Sandy megy utána, felteszem azért hogy megvigasztalja az anyját. - Ezért is én kapom a pofont? - bököm meg apám mellkasát a mutató ujjammal de nem reagál, inkább ő is a konyhába vonul. Caleb és Noah még mindig a kanapén ülnek és engem bámulnak. - Mi van? Jó a műsor? - vetem oda nekik kicsit sem kedvesen. - Jól vagy Lena? - Noah áll fel és közelebb sétál. Meglep hogy kedves velem azok után amit vele tettem. - Semmi közöd hozzá. Takarodj az utamból. - lököm félre és a táskámat megragadva hagyom el a házat. Úgy érzem ha közöttük maradok, megfulladok. Szükségem van egy kis friss levegőre...