22. Rész: A levél

Ajánlott zene: Niall Horan - Slow Hands

~ Darlena " Darcy " Welson ~

Volt egy kis vita, de végül megadtam magam. A délután folyamán apám még legalább ezerszer a tudtomra adta hogy mennyire nem nézi jó szemmel a viselkedésem. Szerinte neveletlen vagyok amiről anyám tehet...azt hiszem hogy ez volt az a kijelentése ami által végleg meggyűlöltem őt. - Dögölj meg John! Dögölj meg! - üvöltöm az arcába miután részletesen ecsetelte hogy anyám mennyire rossz szülő volt. - Elhagytál minket...hogy van pofád még ezek után az anyámat okolni mindenért? Aki ráadásul meghalt és haláláig szeretett te nyomorult. - könnyes szemekkel ejtem ki a szavakat. Dühít amit mond de leginkább az hogy egyre inkább sikerül megtörnie lelkileg. A legérzékenyebb pontom az anyukám és most a saját apám használja ezt ellenem. A földre gyűr persze csak képletesen, megaláz és kicsit mintha élvezné is hogy a többiek előtt előnyt szerez velem szemben. - Ez az igazság Lena. Neveletlen vagy és mocskos a szád. Olyan hangsúlyt engedsz meg magadnak ami nem helyes. Az apád vagyok. - kiabál velem magából kikelve. - Te egy senki vagy. - gúnyosan nézek vele farkasszemet. - Az anyád nevelt ellenem. - ismét anyut említi. - Anyád mindig is egy őrült nő volt aki megszállottan ragaszkodott hozzám. - egyenesen az arcomba mondja a szavakat és nálam most telik be a pohár. Kezem kontroll nélkül lendül és erősen csattan az arcán. - Gyűlöllek. Felfogtad? - a szívem hevesen zakatol. Igen, ez az a pillanat ami után már nincs visszaút. Örökre elszakítottam magam az apámtól. Remény sincs arra hogy valaha megbocsátok neki. - Elég volt. - Lauren suttogja a szavakat, felé pillantok és látom hogy ő az akit ez a vita a leginkább megvisel. - Sajnálom Lauren. - bocsánatkérően nézek rá. Szeretem őt mert jó szívű és végtelenül türelmes volt mindig is velem. - A hallottak alapján volt kitől örökölnöd a pasik iránti megszállottságod. - Stella hangja töri meg a pillanatnyi csendet. A tekintetem szikrákat szór amikor rá pillantok. - Nem kell aggódnod. - mosolyodok el szomorúan. - Most már látom hogy Joel éppen olyan mint az apám...és én ezért csak gyűlölni tudom. - utalok arra hogy Joel éppen úgy elhagyott engem, mint ahogy annak idején John az anyukámat. - De legalább neked nincs kölyköd tőle. - Stella reagál. - Igaz. Majd neked lesz kölyköd...előre is sok sikert az egyedülálló anya szerephez. - mosolygok rá gúnyosan. Nem nehéz megjósolni hogy Joel soha nem lesz képes egy nő mellett sem megállapodni. Stella sorsa is meg van pecsételve és a pillanatnyi boldogsága is elillan majd egy nap, ahogy az enyém. - Annyira kibaszott nevetséges ez a család. - nevetek fel végül kínomban. - Édesem, nyugodj meg. - Lauren lép felém és átölel. - Apád messzire ment. - jelentőségteljes pillantást vet apámra. - És Stella is visszafoghatná magát. - fordul az említett lány felé. - Lenat saját lányomként szeretem, ezért rossz néven veszem ha rosszindulatú megjegyzéseket kap, főleg ha egy olyan személytől aki vendég itt az én házamban. - tovább beszél Stellahoz aki megszeppenve Joelre néz, segítség reményében. - Lenat sem kell félteni. - jegyzi meg Joel. - Persze hogy nem kell félteni. Hiszen erős és okos lány. - Lauren rám mosolyog. - De azok után Joel hogy elhagytad, ne várd el tőle hogy tárt karokkal várjon. A fiam vagy Joel és szeretlek, de nem vagyok elfogult. Az hogy Lena ilyen állapotban van, az csak neked köszönhető. - Lauren oktatja ki a fiát, ami részben jól esik, de fáj is hogy Lauren is belekeveredett a kettőnk drámájába. - De anya...- Joel döbbenten néz az anyjára. - Csak semmi de...- sóhajt fel a mostohaanyám. - Te is tudod hogy igazam van. - bólogatva erősíti meg a szavait. Joel erre már nem tud mit felelni...

~&~&~&~&~&~&~&~

Nem emlékszem hogy valaha kiállt volna értem bárki is úgy ahogy ma Lauren, talán édesanyám még kiskoromban, amikor oviban egy fiúval összeverekedtem. Az akkor, annyi idősen számomra egy igazi háború volt, mostanra viszont már csak egy kellemes emlék. De visszatérve a mai napra, csak örülni tudok hogy véget ért. A veszekedés után én a szobámba vonultam, de még itt is hallottam Lauren és John vitáját. Lauren volt az egyetlen a családból aki ma kiállt mellettem, és ez számomra rengeteget jelent. Azóta eltelt pár óra és beesteledett. Lassan tizenegy óra lesz és már mindenki nyugovóra tért. Én is az ágyamban fekszem, azonban aludni képtelen vagyok. Terveket szövögetek arról hogy mihez is kezdek amikor kezembe veszem az érettségit. Utána egyértelmű hogy nem maradok itt. A legtávolibb egyetemet kell megcéloznom, hogy évente maximum egyszer legyen csak muszáj hazajönnöm, aztán 21 éves koromtól már csak az emlékem marad ezen a helyen. Nagyvárosban akarok élni, talán New York vagy valahol Európában, de a keleti vidékek is felmerültek bennem. Nem árt majd egy diák munka sem, hogy ne szoruljak apám anyagi támogatására. Mindent megfogok tenni annak érdekében hogy elszakadjak innen és ha ez sikerül akkor vissza sem nézek. És holnap Noahval is beszélnem kell, tudnia kell hogy szeretem de nem úgy ahogy ő azt akarja, így fair részemről. Véget kell vetnem a hazugságoknak és ha egyedül leszek, akkor nem lesz más dolgom csak szépen lassan megtervezni és véghez vinni azokat a terveimet amik egy önálló és szabad jövőt biztosítanak nekem. - Lena? - egy ismerős hang szólal meg a szobámban, sötét van nem látok semmit, de tudom hogy ki van jelen. - Joel. Mit akarsz? - felülök miközben hallom hogy becsukja maga mögött a szobám ajtaját. - Sajnálom a mai napot. - sóhajt fel majd leül mellém. - Na persze. - horkanok fel. - Nem! Én komolyan mondom. Megváltoztam. A kiképzés alatt másra sem tudtam gondolni csak arra hogy egy hatalmas idióta vagyok amiért itt hagytalak. - suttogva beszél, de én egyetlen szavát sem hiszem el. - Beléd szerettem, csak féltem...mert még soha nem éreztem így senki iránt. - keze az enyémre simul. - És Stella? Ő hogyan került a képbe? - vonom kérdőre. - Az első héten találkoztam vele. Barátok lettünk, sokat meséltem neki rólad. Ő győzött meg arról is hogy megírjam neked azt a levelet, amire végül nem kaptam választ tőled. Aztán teltek múltak a napok, a hetek, hónapok és egyszer csak azon kaptam magam hogy vele vagyok. Tudom hogy ő szerelmes belém...de én...- elhallgat és nem is szól többet, csak a heves lélegzete tölti be a csendet. - Milyen levélről beszélsz? - kérdezek vissza. - Amit egy héttel azután írtam neked hogy elmentem innen. - feleli. - Én nem kaptam levelet. - mondom komolyan. - Ugyan már Lena. Megkaptam a visszaigazolást hogy átvetted, de válasz nem jött. - ingerülten közli. - Joel. Én nem kaptam levelet. - bizonygatom. Összezavarva nyúlok az éjjeli lámpámhoz, amit feloltok így ugyan gyenge fényt ad de legalább Joelt látom és a szemébe nézhetek. - Megértem hogy nem válaszoltál rá, de legalább ne tagadd hogy megkaptad. - mérgesen áll fel, nem hisz nekem. - Joel...én...- zavartan lépek utána. - Nem számít, most már tudom miért nem írtál nekem. - sóhajt fel szomorúan. - Az öcsém elnyerte a szíved. - a szemembe néz és látom benne a fájdalmat megcsillanni. - Ő jó fiú. Megérdemel téged. - hátat fordít nekem és kisétál a szobámból. Letaglózva állok a szobám közepén és percekig csak bámulom az ajtómat amin éppen az imént lépett ki életem szerelme...