27. Rész: Hazugság volt...

" A legtöbb ember inkább elfogad egy valószínű hazugságot,

 mint egy valószínűtlen igazságot. "

Laurell Kaye Hamilton

Ajánlott zene: Sam Smith - Too Good At Goodbyes

~ Darlena  Darcy  Welson ~

December 23.-a reggelén Lauren és én kettesben a korai kávénkat a kezünkben tartva beszélgetünk a konyhában. A ház csendes, rajtunk kívül még mindenki alszik. A beszélgetésünk, az együtt töltött röpke idő minden egyes pillanata valamiképpen fájdalmat okoz. Nem hiszem, hogy esetleges kiabálással csillapíthatnék a fájdalmam mértékén, így inkább a magamban való, csendes szenvedést választom. Nem akarom hogy Lauren tudjon a bennem zajló háborúról amit a szívem és az eszem vív egymás ellen. Igaz, hosszú távon ez nem feltétlen térül majd meg, de pillanatnyilag jobb döntésnek tűnik ezt a módszert alkalmazni. Hiába kerül szóba, nem akarok visszaemlékezni arra a napra, amikor az érettségi után magam mögött hagytam mindent. - Hiányoztál Lena. - suttogja Lauren. - Te is nekem. - mosolyodok el szomorúan. - Úgy tekintek rád mintha a saját gyermekem lennél éppen ezért fájt annyira amikor elmentél. - beszél tovább majd a kávéjába kortyol. - Nem akarom felidézni azt a napot. - csóválom a fejem. - Én sem akarom Lena, az a nap hogy is mondjam? Minden addiginál rosszabb volt. Egyszerűen csak nem találok választ arra ahogy elmentél. - vonja meg a vállát és én tudom mire célozgat. - Az aznapi veszekedésem Johnal eldurvult, addigra már teljesen kiéleződött a helyzet kettőnk között. Arra a napra már minden türelmem elfogyott és Johné is. Azt hiszem egyfajta gyűlölet alakult ki közöttünk, olyan gyűlölet ami nem helyes egy apa lánya kapcsolatban. - kezdek hozzá a mondandómhoz. - Apád nem gyűlöl téged Lena. - sóhajt fel Lauren. - Aznap a szemében pedig gyűlölet csillogott. Amikor a kiabálásunk egybeforrt már magam sem értettem hogy ki mit vág a másik fejéhez. Csak egy mondatot értettem tisztán a szájából. Azt mondta menjek el. - könny szökök a szemembe az emlék felidézése közben. Apám megtörten állt előttem aznap, a veszekedéstől kimerülten rogyott le a székébe és fájdalmas tekintettel meredt rám. Feladta a reményt, feladta a hitét amit abba vetett hogy egyszer még jó kapcsolatunk lehet. Nem akarta kimondani de végül megtette, arra kért menjek el. Akkor úgy éreztem hogy sosem szeretett, de ahogy teltek az évek, most már értem miért kért arra hogy hagyjam el a házát. Elviselhetetlen voltam abban az időszakban és esélyt sem adtam neki hogy jóvá tegyen mindent. - Bűntudatom van. - szólalok meg ismét. - Még nem késő Lena. Apád szeret téged és tudom mennyire örül annak hogy újra láthat téged. - Lauren biztatóan mosolyog. - Sosem gyűlöltem őt. - vallom be őszintén. - Csak dühös voltam rá amiért elhagyta anyát és engem. - teszem hozzá. - Tudom drágám. De ahogy látom mostanra megbékéltél. - mondja komolyan. - Igen. Felnőttem és megértettem hogy az emberek nem mindig boldogok azzal a személlyel akivel összekötötték az életüket. Apa másra vágyott amit melletted megtalált és most boldog. Örülök nektek. Kedvellek téged és ez is segített abban hogy elfogadjam. - vallom be őszintén. - Lena valamit tudnod kell. - sóhajt fel. - Mit? - kérdezem kíváncsian. - Édesapád sosem akart téged elhagyni. Folyton azon volt hogy láthasson de édesanyád megtiltotta neki. Nem cserélt le téged Lena. Próbált küzdeni de édesanyád győzedelmeskedett felette. - mondja halkan én azonban döbbenten, néma csendben bámulom őt. - Félre ne érts. Édesanyád jó ember volt, bizonyára a megbántottság és a fájdalom, a csalódottság az ami miatt tette amit tett. - Lauren tovább beszél én azonban egyre nehezebben kapok levegőt. A torkom elszorul, sírás fojtogat. Abban a hitben nőttem fel hogy az apám elhagyott, miközben ez nem volt igaz soha. Úgy érzem forog velem a világ. Hazugság volt életem minden perce. A csalódások sorra következtek be az életemben, anyám volt az egyetlen akinek minden szavát elhittem, és most már ebbe sem kapaszkodhatok. Hazudott nekem és elvette tőlem az apámat. - Lena szólalj meg kérlek. - Lauren kedves hangon próbál magamhoz téríteni. - Most...egyedül...akarok lenni. - ingatagon, megsemmisülve állok fel és indulok ki a konyhából. - Lena. - Lauren szól utánam de már nem reagálok, könnyeimet törölgetve haladok előre. Az utam azonban hamar véget ér. Magam sem tudom mi vezet, de egyenesen Joel szobájába sétálok. Ő az ágyán fekszik éppen olvas, de ahogy megpillant leteszi a kezéből a könyvet. - Lena mi a baj? - kérdezi aggódva. Meg akarok szólalni, választ akarok adni de nem megy.

- Csak ölelj át. - suttogom miközben mellé fekszem és szorosan bújok hozzá. Érzem ahogy erős karjai átölelnek és egy lágy csókot hint a homlokomra. Nem szól többet, érzi hogy most csendre és nyugalomra van szükségem. A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben. Fejem Joel mellkasán pihentetem így szabadon hallhatom a szíve megnyugtató dobogását. Szorosan mégis gyengéden ölel míg hüvelykujjával lágyan cirógatja a karomat amivel én ölelem magamhoz. Magam sem tudom mi vezetett hozzá, csak azt tudom hogy így, itt és most nyugalmat ad számomra. Szükségem van rá, csak is rá. - Annyiszor csalódtam már. - szólalok meg alig hallhatóan. - Tudom kicsim. - sajnálattal a hangjában válaszol, a megnevezése pedig melegséggel tölti meg a szívem. - Tudtad hogy anya tiltotta meg apának hogy meglátogasson engem? - kérdezem remegő hangon. - Igen tudtam. - vallja be őszintén. - És nem mondtad el. - kapom fel a fejem hirtelen és egyenesen a szemébe nézek. - Nem az én feladatom volt elmondani neked és jogom sem lett volna hozzá. John sokat szenvedett a hiányodtól. Amikor felhívták hogy anyukád meghalt azonnal menni akart hozzád. Anya pedig beleegyezett abba hogy ide hozzon téged. John rengeteget beszélt rólad. Egyikünknek sem voltál idegen amikor idejöttél. Emlékszel Sandyre? Ahogy fogadott téged? - kérdezi lágy hangon. - Igen. - bólintok. Sosem tudnám elfelejteni azt a napot. Sandy azonnal testvéreként tekintett rám. És a többiek is szeretettel fogadtak. - Sandy úgy nőtt fel hogy John mindig mesélt neki rólad. Nem voltál itt és személyesen azelőtt sosem láttunk de ugyanúgy a családunk tagja voltál. - mondja komolyan. - Aztán megérkeztél és nem éppen azt a kedves lányt kaptuk akiről apukád annyit mesélt. - mosolyodik el miközben beszél. - Én nem bántam és utólag a többiek is így voltak vele. Az egész család szeret téged Lena. Kérlek ne élj tovább a múltban. Ne vádold apádat azzal hogy elhagyott, és édesanyádat se azért mert hazudott neked. Ez mind a múlt. Édesanyád csak neked akart jót még ha nem is ez volt az igazság. - próbál megnyugtatni és a helyes meglátásra vezetni. - Anya meghalt, szerettem és sosem hibáztatnám őt semmiért. Igazad van. Ideje kilépnem a múlt árnyékából. - értek egyet vele és mintha egy hatalmas kő esne le a szívemről, egyszerűen megkönnyebbülök. Igyekszem elengedni a fájdalmat ami felgyülemlett bennem az évek alatt és a rengeteg ember által akikben csalódtam. - Köszönöm Joel. - mosolyodok el halványan miközben kimászok a karjai közül. - Úgy érzem hogy nagyon jó barátok lehetünk. - mondom halkan, de Joel arcán csalódottság látszik. Azt hiszem ő többet látott ebbe bele mint aminek szántam. - Mindegy mit csinálsz Lena, vagy hogy kivel vagy. Bármerre jársz, tudd hogy én mindig itt leszek neked. Ha barátra van szükséged vagy ha egy testvérre. Én itt leszek neked. - feláll és elém sétál. Felnézek rá, a szemében őszinteség csillog ami igazolja a szavait. - Szeretlek. - ejti ki a száján ezt a sokat jelentő szót miközben mélyen a szemembe néz. Ekkor dobban meg igazán a szívem és mintha most hallanám meg igazán azt amit mond. - Szeretlek Joel. - mondom ki hosszú idő után újra. Nem kell több szó, lehajol és gyengéden magához ölelve csókol amit én készséggel viszonzok. Joel nem kell barátként, sem testvérként....ő számomra sokkal több...ő a mindenem...